Levél azokról, akiket a Világegyetem újra és újra egymás mellé sodor

A sorsnak különös kézírása van. Megesik, hogy ketten jóval azelőtt megpillantják egymást, mielőtt útjaik valóban kereszteznék egymást. Egy hosszú pillantás, amelyben nyilvánvaló vágy olvasható: odalépni, megszólítani, randevúra hívni — miközben mindketten még teljesen szabadok vagytok. De abban a pillanatban a szégyenlősség és a félénkség felülkerekedik. A lépés nem történik meg, az utak szétválnak, ám e pillantás emléke valamiért belül marad.

Eltelik hosszú nyolc vagy kilenc év. És hirtelen kinyílik egy ajtó, az élet újra egymásnak sodort benneteket, és a csendben egy azonnali, metsző felismerés történik. Minden belül azt kiáltja, hogy ez nem véletlen, de most már a férfi ego, a félelem vagy mások körülményei nem engedik kimondani a egyszerű szavakat: „Szeretlek. Érzéseim vannak irántad.” És újra — évekre szóló elválás.

De a Világegyetem szereti a befejezett történeteket. Amikor nem merünk elsőre dönteni, nem törli el az érzést — újra és újra és újra esélyt ad. Ismétli az eseményeket, és addig vezet benneteket egymáshoz, amíg végre le nem vetkőzitek a félelmet, és meg nem hozzátok az igazi döntéseteket.